Tizedelő

Tim száguldva sietett az apja irodája felé. Élvezte, hogy a hatalmas forgalomban neki nem kell ott rostokolnia az autók tömkelegében, mert az új járgányával bátran előzhetett két álló gépjármű között is. Büszkeség töltötte el, ahogy a kezével megsimogatta a biciklije kormányát, amit egy 10-es Miche országúti fogaskoszorúval láttak el, így nem volt nehéz még a mozgó autókat sem lehagyni.

Pár perc alatt ott is volt a toronyház bejáratánál, és egy vastag acéllánccal a kerékpár-megőrzőhöz lakatolta legújabb kedvencét. Még vetett rá egy utolsó pillantást, majd a portásnak odaintve besétált az épületbe.

Az apja a legfelső emeleten dolgozott génmanipulációs cég vezérigazgatójaként. Ez abból állt, hogy egész nagyon elfoglalt volt. Meetingekre hivatkozva nem vette fel a telefont a családtagjainak, pedig a valóságban a legtöbb időt az orchideáival foglalkozott. A felesége kezdetben a titkárnőkre gyanakodott, de egy virágkarnevál alkalmával rájött, férjének elvetemültebb hobbija van: a Hochsteffer-orchidea. Erről a virágról azt érdemes tudni a gyönyörű sárga színén kívül, hogy Európa legritkább orchideája. Tim apja pedig elhatározta, hogy hasonló orchideák DNS-éből saját maga fog előállítani egy Hochsteffert. A családjával együtt töltött idő is bizonyította: még nem járt sikerrel.

– Apa? – nyitott be hozzá Tim.

Semmi választ nem kapott, az apja teljes mértékben belemélyedt az ablakpárkányokon nyíló virágok tanulmányozásába, ezért fogta magát és leült az íróasztal sarkára. Az apja nem szerette, ha nem a megfelelőképp viselkedik. Tisztességesen le kellett volna ülnie a tárgyaló egyik foteljébe, és megvárni, míg végre figyelmet szentelnek az érkezésének. Ő viszont nem egy drágalátos ügyfél, hanem a saját fia, akivel foglalkoznia illene!

Unalmában most is végigpásztázta, miket tart az apja az asztalán. A hivatalos iratokon kívül volt még egy határidő napló, egy fából faragott szobor, ami úgy nézett ki, mint a Trójai Faló, egy képkeret, amely az esküvői fotójukat rejtette és egy könyv. Tim érdeklődve felvette, mit olvashat a faterja. Kurt Vonneguttól a Macskabölcső. Tim, mint értelmiségi fia, ha nem is szeretett olvasni, nagyjából elég jól eltájékozódott az irodalom útvesztőjében. Az író neve egyáltalán nem csengett ismeretlenül a számára, sőt még a könyvről is hallott ezt-azt. A fiú próbálja elképzelni, apja miért éppen ezt a könyvet olvassa. Köze lehet a virághoz, vagy a még meg nem történt felfedezéséhez? Remélte, nem…

– Tim? – végre a vezérigazgató megfordult, és meglátta a várakozó fiát. – Mit keresel az asztalomon?

– Szia, apa! – ugrott le a fiú. – Kellene egy kis lóvé!

– Már megint! – dühöngött a férfi. – Te csak pénzt kunyerálni jössz hozzám!

– Ha már te nem jössz haza, így muszáj nekem idejönni – vont vállat Tim.

– Takarodj! – ordította az apja.

Megszokott volt közöttük, hogy a férfi közömbösségét a fiú szemtelenséggel fogadta, mire a férfi azon nyomban feldühödött, és ordibálni kezdett. Persze, miután lenyugodott, emészteni kezdte a bűntudat és olyankor még a csillagokat is megvette volna a fia számára.

– Mire kell?

Tim nem akarta elmondani, hogy lassan itt az anyák napja és az anyjának a születésnapja is, amire kinézett egy arany dobókocka formájú fülbevalót, de nem volt meg hozzá a teljes összeg. Igaz, azért nem, mert a számokat apró gyémántokkal tették rájuk.

– Mit veszel anya születésnapjára? – kérdezett inkább vissza a fiú.

– Tessék? – az apja természetesen idén is elfelejtette a neje közelgő születésnapját. A titkárnője biztosan emlékezett rá, minden évben vett helyette valamit, aminek az asszony sosem örült. A tavalyi intarziás kávédarálót például a fején törte össze. – Meglepetés…

– Megint elfelejtetted, igaz? – sóhajtott fel Tim. – Gondolom, Clara ismét vesz valami meséset…

– Ne légy ilyen! – csattant fel a férfi.

– Apa, te egyáltalán szeretsz minket? – kérdezte szomorúan a fiú, majd köszönés nélkül kiviharzott az irodából. Az apja nem is próbálta visszatartani. Fogadni mert volna, hogy amint becsukódott mögötte az ajtó, vissza is fordult azokhoz az átkozott virágokhoz. Egy könnycsepp hullott ki a szeméből. Nem sírhat, ő ehhez már nagy! Dühösen megtörölte a szemét, majd felpattanva a biciklijére elhajtott. Most gyűlölte ezt a kerékpárt. Apja vette neki, egy veszekedésük után engesztelésképp. De neki nem ilyenekre volt szüksége. Ő a szeretetére, a figyelmére vágyott. Ehelyett az apja szíve olyan hideg volt vele, mint egy hatalmas jéghegy.

Tim elengedte a kormányt, kitárta a karját, és teljes torokból kiáltani kezdett. Olyan volt, mint egy farkasüvöltés, mely riadalmat kelt a sötét éjszakában. Behunyta a szemét, és már nem érdekelte, mi van előtte, csak tekert és tekert, amíg bírt.

A toronyház lakói még édesen aludtak, amikor Alexander beindította a kávédarálót. A készülék felberregett, a kávészemek apró szemcsékké váltak. A lakást nemsokára frissen főzött kávé illata lengte be. Alexander lassan elkortyolta a kávéját, aztán megette a reggelijét, egy tál mézes-almás zabkását. Felöltözött a biciklis futár cég egyenruhájába, aztán kiment az előszobába, hogy ellenőrizze biciklijét. Tudta, hogy nem szükséges, mert a cégnél a szervizes kollegák bármikor ránéznek, ha gond van, de a bátyja így szokta… Indulás előtt mindig megnézte, hogy a fékek, a váltó működnek-e, elég kemények-e a gumik. Alexander vetett egy pillantást a hátsó fogaskoszorúra: kezdett kopni, lassan cserélni kell.

Alexander mélyet sóhajtott, és a bátyjára, Peterre gondolt. Peter szintén futár volt, indult versenyeken is, nagyon szép eredményeket ért el, sokat edzett a futár munka mellett is. Aztán Peter egy napon nem tért vissza az edző körútjáról: szeretett kitekerni a városból, aztán egy másik úton visszajönni. A holttestére az út mellett találtak rá a bokrok között.

Alexander levitte a lépcsőn a biciklijét, a ház előtt felpattant rá és becsatlakozott az egyelőre gyér forgalomba. Körülbelül 20 perc laza tekerésre lakott a munkahelyétől. A futár cég kívülről leginkább egy szerelőműhelyre hasonlított, a kapura egy óriási dobókockát festettek. A műhely mögött alakították ki a diszpécserek irodáit, ők osztották be a futárokat, vezették a naplót a fuvarokról és megcsinálták az elszámolást. Alexander köszönt a két szerelőnek, lerakta a biciklijét és besétált az irodába.

– Jó reggelt lányok, az első fuvar az enyém! – köszönt rá Abby-re és Cassy-re.

– Szia – ásította Abby. Cassy csak morgott valamit a felpörgött biciklistákról és a reggelekről, aztán felállt és kiment vízért, hogy meglocsolja az iroda egyetlen növényét, egy életéért küzdő orchideát.

– Alex, van itt neked egy üzenet Daniel Andrews-tól. Azt kéri, hogy látogasd meg az irodájában. Címet nem mondott, azt mondta, hogy tudod, hova kell menni. Fontos lehet, ha hajnalok hajnalán hívott. Alig értem be és már csörgött a telefon… – Abby kíváncsian nézett Alexanderre. Remélte, hogy valamit megtud a fiútól, imádott pletykálni.

 – Kösz, Abby, mennem kell. Ööö… Délelőttre ne adj fuvart, köszi – azzal Alex elviharzott, mint akit üldöznek. Daniel a barátja volt, egészen Peter haláláig. Daniel nyomozóként dolgozott a rendőrségnél és Alexander összeveszett vele, mert úgy gondolta, ha Daniel több információt osztana meg vele a nyomozásról, akkor segíthetne. A gondolat abszurdságát Alexander sok idő elteltével látta be, de nem tudta rászánni magát, hogy bocsánatot kérjen. Most pedig Daniel jelentkezik, valami történhetett.

Alexander gyorsan odaért a rendőrség épülete elé. Lezárta a biciklijét és besétált az épületbe. A portán gond nélkül átjutott, Daniel irodájába vezették. Lehet, hogy szólt a portán, hogy várja vagy pedig a biciklis futár egyenruha miatt azt gondolták, hogy küldeményt hoz.

– Szia, Alex, rég volt… – üdvözölte Daniel komoran.

– Szia, Danny, ne haragudj, amiért két éve… – kezdett volna bele a mondókájába Alexander, de Daniel közbevágott:

– Felejtsük el, én is lehettem volna megértőbb. Nem akartam, hogy az újságokból tudd meg, hogy a macskabölcsős gyilkos újból lecsapott. Ugyanaz… Az áldozat kezére vörös fonálból macskabölcsőt hurkol. A vörös fonál ugyanolyan, mint a többi gyilkosságnál. Tudjuk, hogy ez csak a kezdet, nem fog leállni, ha nem kapjuk el. Nincs semmilyen minta, csak az átkozott macskabölcső. Azért szerettem volna szólni neked, mert ha az újságírók megtudják, hogy megint lecsapott a gyilkos, akkor megkereshetik a korábbi áldozatok rokonait.

– Köszönöm, hogy szóltál. Én most megyek, tudod, sok a munka… – mondta Alexander. Lassan szédülni kezdett, ki akart menni ebből az épületből és tekerni minél messzebb. Kirohant az irodából, végig a folyosón, aztán ki a főbejáraton. Nem törődött vele, hányan kiabálnak utána. Az épület előtt egy mozgó büfés hot-dogot árult, körülötte hot-dogot faló emberek. Alexander gyomra felkavarodott a kibuggyanó ketchup látványától, mintha csak vér lenne vagy vörös fonalak kötege, amikből egyszer, valakinek a halott kezén macskabölcső lesz. Gyorsan felpattant a biciklire, mielőtt elhányná magát vagy elájulna. A tekeréstől, a menetszéltől és az autósok szidalmaitól kezdett magához térni. Tudta, hogy eljöhet ez a nap, nem kapták el gyilkost, aki addig tizenkét emberrel végzett és a bátyja volt az utolsó áldozata két éve. Alexander tekert és csak tekert, hogy a gondolatokat kifújja a fejéből a szél. Aztán megcsörrent a mobilja, ezért leállt az út szélén.

– Szia, Alex, Abby vagyok… Minden rendben? Nem jöttél vissza, én pedig nem akartalak zavarni, nem volt sok meló. Szóval arra gondoltam, hogy találkozhatnánk, ha neked is megfelel… – mondta reménykedve. Alexander tetszett neki, ráadásul megette a kíváncsiság, hogy mi lehetett az a fontos hívás reggel.

– Szia, ööö… Lehet, hogy furán hangzik, de fogalmam sincs, hol vagyok és milyen messze a várostól. Majd máskor találkozunk, oké?

– Jól vagy? Holnap jössz dolgozni? Ha nem jössz, akkor kiírlak szabira – Abby kezdett aggódni, Alexander nem szokott ilyen fura lenni.

– Oké, írj ki szabira, köszi, szia! – Alexander ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést és letette.

Farkasüvöltés csapta meg a fülét, azt hitte egy pillanatra, hogy megáll a szíve. Aztán körülnézett és rájött, hogy az út túloldalán egy kapu mögött csak egy kutya vonyít. Egy erdei úton volt, valahol a városhoz közeli hegyek lábánál. Délután három óra, legalább hat órája tekert, mint az őrült. Érezte, hogy szomjas, éhes és fáradt. A kulacsa teljesen kiürült, de talált egy csokit a hátizsákjában. A kutya rendületlenül ugatta, néha felvonyított. Kezdte sajnálni, hogy egyszerű telefonja van és nem okostelefont használ, mint a kollegái: most jól jönne a GPS. Büszke volt arra, hogy a városban minden utcát ismer, és mindig ki tudja választani a legrövidebb utat.

A kapu a kutyával bíztató kiindulási pontnak tűnt. Remélte, hogy van ott valaki. Közelebb ment, de nem látott csengőt és néhány száz méterrel beljebb állt egy házikó. A kutya dühösen ugatott. Alexander biztos volt abban, hogy senki nincs a közelben, így felült a biciklijére és elindult visszafele az úton remélve, hogy hamarosan elér valamilyen települést, vagy legalábbis találkozik valakivel.

Néhány km után talált egy kempinget. A portástól megtudta, hogy körülbelül 180 km-re van a várostól. Furcsán nézett rá, aztán odaadta az egyik kisház kulcsát és Alexander kérésére kerített ételt is: kenyeret, sajtot és némi hideg sültet. Alexander a kisházban leült az asztal mellé evett és ivott, amitől kicsit jobban érezte magát és át tudta gondolni, hogy mit csináljon. Holnap reggel hazateker és beszél Daniellel, bocsánatot kér Abby-től. Ma már nem volt kedve telefonálni egyiküknek sem, evés után azonnal lefeküdt aludni.

Alexander álma nyugtalan volt, hánykolódott az ágyon. Álmában vörös folyón próbált átevezni egy jéghegyen ülve, ami folyamatosan olvadt alatta, de tudta, hogy át kell érnie a másik partra. Aztán elolvadt a jég, ő pedig a folyóban találta magát, de nem süllyedt, hanem zuhant egyenesen egy kusza, vörös gombolyagra. Amint huppant rajta, a gombolyagból macskabölcső lett, aztán Alexander repülni kezdett és ott volt a kulcs, amellyel megoldódhatnának a gyilkosságok…

Alexander verejtékben fürödve ébredt. Hajnalodott, indulnia kellett. Tudta, hogy valamire emlékeznie kellene, de nem tudta mire és ez a kellemetlen érzés percekig tartott. Kiment a házikóból, megkereste a portást és kifizette az éjszakát. A kapuban nyeregbe pattant és lassú tempóban tekert a legközelebbi faluig, ahol vegyesboltban vett müzliszeletet és csokit. A boltban talált egy térképet is, így meg tudta nézni, hogy merre kell menni. Aztán bevillant neki az álom vége… A macskabölcső egy térkép felett… A városa térképe felett, a gyilkosságok helyszínei adták ki a mintát. Igaza volt Danielnek, csak az az átkozott macskabölcső a minta, de a rendőrség rosszul közelítette meg a problémát. Alexander felpattant a biciklijére és versenytempóban megindult a város felé.

Már a város határában járt, amikor eszébe jutott, hogy fel kéne hívnia Danielt és elmondani neki, hogy mit fedezett fel. Elővette a telefonját és remélte, hogy Daniel nem változtatott számot az utóbbi két évben.

– Szia, Alexander vagyok és…

– Szia! Merre jársz? Kerestelek este… – vágott közbe Daniel.

– Figyelj, rájöttem. A macskabölcső a minta! Szó szerint az… A város térképére rajzold… – hadarta Alexander vadul, aztán elsötétült a világ körülötte, a telefon kiesett a kezéből és reccsent, ahogy a támadó rálépett.

Alexandert néhány órával később találták meg. A tarkójára óriási ütést mértek és a kezén ott volt a vörös fonálból készült macskabölcső. A macskabölcsős gyilkost egy hónappal később elfogták.

Pault igazi Casanovaként tartották számon barátai. Sosem dolgozott igazán, mindig élvezte az életet, szebbnél szebb lányok vették körül, márkás autókkal járt, menő éttermekben evett, népszerű szórakozóhelyeken bulizott. Meg is tehette, hiszen apja Max vagyonos ember volt, aki a semmiből emelkedett fel. Max sosem kedvelte a fényűzést, a nyilvánosságtól távol élte hétköznapjait. Sokszor visszagondolt arra, hogy honnan is jött, és milyen utat kellett bejárnia ahhoz, hogy az állam leggazdagabb üzletemberévé váljon. Szerencséjét egy nyertes lottószelvény hozta meg, s az, hogy a nyeremény ellenére sem változott meg a személyisége, két lábbal a földön állva ügyesen fektette be a pénzét. Max szerette volna, ha fia is megbecsüli a pénz jelentőségét, és felismeri, hogy az az élet, amit él, nem jó, de sosem volt szíve megvonni tőle a támogatását. Véleményét azonban minden alkalommal elmondta, amikor gyermekével a vidéki kis házikójukban találkozott. Paul ilyenkor csak bólogatott, nem vette komolyan apja szavait.

Egy délelőtt a férfi a kávédaráló hangjára ébredt fel. Borzalmas zaj volt a fejében, mintha száz fogaskoszorú akadt volna össze. Kezét a fülére szorította, ahogy kimászott az ágyból. Sajgott a feje, alig bírt lábra állni. A konyhában egy fiatal nő állt.

– Jó reggelt! – mosolygott a lány.

– Jó reggelt! – dünnyögte a férfi. Fogalma sem volt róla, hogy ki az a lány, és nem emlékezett az esti parti részleteire sem.

– Jól kiütötted magad este – csacsogott a lány, de Paul nem felelt neki. Álmosan szürcsölte a kávét, és nem is figyelt arra, hogy a lány közben megállás nélkül fecseg. Aztán egyszercsak megszólalt.

– Ideje lenne hazamenned! Most nincs időm a fecsegésre, dolgoznom kell.

A lány sértődötten vonult be a fürdőszobába. Felöltözött, és dühösen becsapta maga mögött az ajtót. De a férfit ez sem hatotta meg. Újabb rémes zaj csapta meg a fülét, csengett a telefon. Bekapcsolta az üzenetrögzítő gombját, és a szoba felé indult, azonban mintha kővé vált volna az üzenet hallatán.

– Paul Morgen? Üdvözlöm! Én Dave Clark vagyok, Max Morgen ügyvédje. Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm önnel a rossz hírt. Az apját tegnap éjjel halálos autóbaleset érte. Kérem, hogy amint tud, hívjon vissza!

Paul bénultan állt a szoba közepén. Nem tudta eldönteni, hogy valóban hallotta a telefonban a hangot, vagy csak a feje zúg még a másnaposságból. Lassan elindult a készülék felé, óvatosan emelte a kezét, mintha a gép tűzforró lenne, és nem akarja megégetni magát. Lenyomta az ismétlő gombot, és a rögzítő megismételte az üzenetet. Még háromszor meghallgatta, mire ráeszmélt, hogy nem álmodik, ez a valóság, és az apja meghalt. Leült az asztal mellé, és csak nézett maga elé üveges szemmel.

Órákkal később már a Max Morgen toronyház irodájában ült, ahol az ügyvéd tájékoztatta a részletekről, illetve felolvasta apja végrendeletét. Mivel egyedüli gyermek volt, így apja mindent rá hagyott, az összes ingatlan, részvényt, autót. Paul csendben hallgatta az ügyvédet, majd a megbeszélés végén kikísérte. Sokáig ült egyedül az irodában. Fejében számtalan emléket próbált keresni, amik az apjához kötötték, de nem sokat talált. Sajnos nem volt olyan jó kapcsolata Maxszel, amilyet szeretett volna, mert ellentétes volt az életről alkotott szemléletük. Paul szekálásnak érezte amit az apja mondott neki, sokszor össze is vesztek.  Nem szerette, ha irányítani akarta, mindig a maga feje után ment, és sosem ismerte el, ha apjának volt igaza. Mostantól pedig nem lesz senki, aki “piszkálja”, vagy irányítsa, mert magára maradt. Nehezen birkózott meg a gondolattal. Egy jéghegy súlyaként nehezedett szívére a gondolat, hogy egy egész olajbirodalmat kell neki egyedül irányítania, erre nem volt még felkészülve. Szórakozottan játszott ujjai között egy dobókockával, amikor kopogtak.

A titkárnő lépett be az irodájába.

– Elnézést Mr. Morgen! Meghoztam a kért dokumentumokat – mondta, és egy hatalmas stóc papírt tett a férfi asztalára. Paul fél szemmel a papírhalomra nézett, majd felállt az asztaltól, és az ablakhoz lépett. Semmi kedve nem volt dolgozni.

– Segíthetek még valamiben? – kérdezte a titkárnő?

Paul megfordult. Akkor figyelt csak fel a fiatal nőre, aki drapp színű inget, és fekete miniszoknyát viselt, haját pedig féloldalasan tűzte fel.

– Nem! – mondta félvállról a férfi, de azonnal meg is bánta a gorombaságát. – De mégis. Maradjon egy kicsit, beszélgessünk.

A lány leült a bőr fotelbe. Sokáig beszélgettek Maxről, a vállalatról. Már sötétedett, mikor észrevették, hogy elszaladt az idő.

– Jó sok idejét elraboltam – mondta a férfi. – Meghívhatom esetleg vacsorára köszönetként, hogy meghallgatott?

– Talán majd máskor – mosolygott a nő, majd elköszönt, és becsukta maga mögött az ajtót.  Paul ismeretlen érzéssel találta szembe magát. Eddig egyetlen nő sem mondott neki nemet. Ha mégis így alakult, akkor csak legyintett, és pillanatok múlva már egy másik áldozatával múlatta az időt. De most egész mást érzett. Zavarta, hogy a nő visszautasította, de furcsa mód tetszett is neki.

Attól a naptól kezdve a férfi minden reggel pontosan érkezett az irodába. Vezette a tárgyalásokat az üzleti partnerekkel, figyelemmel kísérte az összes befektetést, a cég minden projektjét. Ha elakadt valamivel, akkor Lora segítségét kérte. Nagyon sok időt töltöttek együtt, ám az esti vacsorameghívást a lány mindig visszautasította. Hosszú hetek teltek el. A fiatalok a “az ál randik” során egyre jobban megismerték egymást, és néha már nem csak céges témákról beszélgettek, hanem személyes dolgokról is szó esett. Kapcsolatuk hasonlított a trójai falóra, a férfi belülről próbálta megismerni a nőt, és kitartóan küzdött érte. Csakhamar sikert ért el a férfi, és a lány egy este elfogadta a vacsorameghívást is, melyet újabb, és újabb randevúk követtek. Paul maga is meglepődött, hogy milyen jól érzi magát a nő társaságában, s egy idő után rádöbbent, hogy ez nem pusztán vonzalom, szereti Lorát. Sosem volt még szerelmes, boldogsággal töltötte el ez az érzés.

Egy este, mikor a lány lakásában vacsoráztak a Paul elérkezettnek látta az időt, hogy kapcsolatukat a következő szintre emeljék, ám Lora visszautasította.

– Ne haragudj! – mondta. – Most jobb, ha elmész.

A férfi értetlenül állt, nem kapott magyarázatot, pedig már nagyon kíváncsi volt, hogy a lány miért nem engedi közelebb magához. Már hónapok óta randevúzgattak, de sosem töltötték együtt az éjszakát, a lány még a csókot is elkerülte. Most is elfordult tőle, és leguggolt a macskabölcső mellé, hogy megcirógassa kicsi kedvencét. Kifelé menet Paul észrevett az asztalon egy kicsi könyvet, amit a kabátjába rejtett. Otthon kíváncsian lapozott bele, és akkor vette észre, hogy a lány naplóját hozta el. Megakadt a szeme az utolsó bejegyzésen. “Ma is együtt töltöttük a napot Paullal. Nagyon jól éreztem magam vele, de még mindig nem tudom, hogy ő is azt érzi-e, amit én. Ma újra megpróbált megcsókolni, de nem hagytam. Nagyon szeretném, de mi van, ha csak szórakozik velem? Nem akarok a titkárnő lenni, akivel csak cicázik a főnöke. De szeretem. Vajon mit tehetnék?” A férfit boldogsággal töltötte el, ahogy olvasta a sorokat. Ő maga is kételkedett Lora érzéseiben, mert azt gondolta, hogy talán a lány a vagyona miatt közeledik hozzá, de tévedett. Sosem örült még ennyire a tévedéseinek, mint most. Elhatározta, hogy színt vall a nőnek.

Másnap meghívta Lorát, hogy töltse vele a hétvégét megboldogult apja vidéki házában. Biztosította róla, hogy semmi hátsó szándéka nincs, és semmi olyan nem fog történni, amit a nő nem akar, így Lora beleegyezett. Első este eldöntötték, hogy filmet fognak nézni. Lora imádta a horrorfilmeket, ami nagyon tetszett a férfinak, így a Farkasüvöltés című horrort nézték meg, szorosan összebújva. Minden ijesztő jelenetnél a férfi védelmezően karolta át a lányt. A házimozi után kiültek a teraszra, hogy a holdfényben vacsorázzanak. A csillagok ragyogtak a derült égbolton, a hold pedig bevilágította az egész kertet. Nagyon romantikus volt.

– Van kedved sétálni velem? – kérdezte Paul.

– Igen! – mosolygott a lány.

Kézen fogva indultak el a kertben. A tücskök ciripeltek a leveleken éjjeli muzsikát adva a sétához. Lora odabújt a férfihoz, aki azonban eltolta magától, majd megállt vele szemben.

– Mondanom kell neked valamit. – kezdte Paul. – Ki vagy rúgva!

– Hogy? – kérdezte a lány. – De hát miért? Nem értem.

– Azért mert szeretlek – nézett mélyen a szemébe a férfi. – Nem akarom, hogy a titkárnőm legyél, azt szeretném, ha a társam lennél. Gyere hozzám feleségül – mondta, majd egy szál orchideát adott át a lánynak, mely szirmai között egy csodaszép eljegyzési gyűrű lapult. Lora remegő kézzel nyúlt a virágért.

– Én is szeretlek! – borult a férfi nyakába. – Szeretnék a feleséged lenni!

A két fiatal megcsókolta egymást. Ez volt az első csókjuk, pedig már egy éve tartott a kapcsolatuk. Mindketten nagyon boldogok voltak.

Reggel, ahogy Paul álmosan leült meginni a kávéját, egy papírt talált a nappali asztalán. Megbénult, mikor meglátta, mi az. Egy levél volt, melyet az apja a halála napján írt neki, de már nem adhatta át. Paul könnyes szemmel olvasta el a levelet, melyben Max leírta, hogy nagyon büszke rá, és bár mindig szekálta az élete miatt, valahol irigy is volt rá, mert ő sosem élt olyan szabadon, mindig a munka töltötte be az életét, és a fiával sem tudott olyan szerető kapcsolatot tartani, amilyenre magának is szüksége volt. Bocsánatot kért, ha esetleg megbántotta az évek alatt, és biztosította arról, hogy nagyon szereti.

Pault zokogva szorította a levelet a melléhez, majd halkan annyit mondott: “Szeretlek apa!”

1. fogaskoszorú
2. kávédaráló
3. orchidea
4. dobókocka
5. farkasüvöltés
6. napló
7. jéghegy
8. toronyház
9. macskabölcső
10. faló

Adam felkapaszkodott a különböző virágokkal díszített szekérre, s helyet foglalt hátul, a húga mellett. Legszívesebben nézte volna a tájat, a kihalt várost, a hajókkal teli kikötőt, ami mellett zötykölődve elhaladtak, de a húgának ez volt az első Samhainje, amit a többi ünneplővel tölthetett. Belebújt legszebb ruhájába, hajába hatalmas masnit köttetett az anyjukkal, majd az egész utat izgatottan végigcsacsogta.

A szekér lassan megállt a tengerpart egy elhagyottabb részén, ahol máskor nem volt semmi és senki, csak egy hinta lengedezett magányosan a szélben. Most az egész város kicsődült megünnepelni az újévet. Virágokkal, töklámpásokkal díszítették a helyet, süteményt, bort hoztak az éjszakai piknikre, míg a gyerekek bodzaszörpöt kortyolgathattak a hatalmas tűz mellett. Amíg ezen az éjszakán bezárkóztak a házaikba a régiek, most direkt a tengernél várják azt a pillanatot, amikor a legkeskenyebb a határvonal az élők és holtak világa között.

Bár Adam félt a szellemektől, félelmét nem mutathatta ki, hiszen a nagyapja a város druidája. Most is ott állt a szírt legszélén, lábai alatt a tajtékzó tenger, és csak megigézve bámult maga elé a semmibe. A fiú megállt mellette, de nem mert megszólalni, mert attól tartott, hogy megijeszti vele az öreget és lezuhan az előttük lévő mélységbe.

– Mindjárt itt a Boszorkányok Órája – köszöntötte az idős férfi az unokáját. – Hozd az Árnyak Könyvét, és köszöntsük a túlvilági vendégeinket.

Adam megremegett. Utált ahhoz a könyvhöz érni. Mindig bizsergett tőle a keze és rossz szellemek vették át felette az uralmat. Nagyapja ilyenkor büszkén figyelte, miközben nagyban hangoztatta, megvan a leendő főpap. Ám Adam nem akart az lenni. Egyszerű tinédzser szeretett volna maradni, akit messzire elkerül mindenfajta misztikus lény. Ehelyett itt volt az első olyan Samhainjén, ahol neki kellett köszöntenie a városlakók alkotta kör közepén a túlvilági szellemeket az új év kezdetén.

Ehelyett itt volt az első olyan Samhainjén, ahol neki kellett köszöntenie a városlakók alkotta kör közepén a túlvilági szellemeket az új év kezdetén.

– A Dhia dhilis… – kezdte Adam az előre betanult imádságot.  – Bandia… Agus taibhse…

A többiek hangosan kántálták utána, míg transzszerű állapotba nem kerültek. Senki nem vette észre az öreg druidán kívül, hogy a tenger egyre magasabbra hág, a felhők összesűrűsödtek, a szél pedig viharosan feltámadt. Csak akkor hallgattak el, amikor a vihar elvonult és Adam halva zuhant el.

– Itt az ideje bemutatni a főpapnőnket az isteneknek – mosolyodott el a vén.

A hajó méltóságteljesen úszott a kék tengeren. A vitorlái kövérek voltak a széltől, gyorsan siklott a távoli kikötő felé. Dani egy távcsövön keresztül kémlelte a horizontot. Már egy éve, hogy elindult otthonról és keresi a könyvet, amelyben minden tudás benne van, amit a világról tudni kell. Nagyapja mesélt neki róla… Ha megszerzi, akkor a varázslócsaládok között ők lehetnek a leghatalmasabbak és többé nem kell félniük az ellenségeiktől. Dani talált egy ősrégi, szakadt térképet egy őserdő közepén álló elfeledett templom romjai között, amit nagyapja történetei alapján azonosított. Úgy gondolta, hogy jó nyomon jár.

Hirtelen félelem költözött a szívébe… Mi van, ha mások is tudomást szereztek a könyv helyéről? Egyedül nem lesz elég erős, hogy megküzdjön több ellenféllel. Nem fordulhat vissza, kell neki a könyv.

Egy hét múlva a hajó kikötött egy sziget öblében, hogy vizet vegyenek fel. Dani egészen idáig nem szólt a kapitánynak, hogy itt szeretne partra szállni. A kapitány vakarta a fejét, nézett rá elgondolkozva, aztán bólintott. Öreg volt már, de soha senki nem akart egy elhagyatott partszakaszon leszállni a hajóról. A lelkiismerete megnyugtatása miatt megígérte Daninak, hogy egy hét múlva ugyanitt ki fognak kötni. Ő viszont úgy volt vele, hogy a könyv nélkül nem tér vissza soha. A könyvvel együtt pedig elég hatalmas lesz, hogy varázshatalmával azonnal otthon teremjen. Ha pedig itt nincs a könyv, akkor máshol se lehet.

Dani érezte, hogy közeleg az óra, amikor minden eldől: a dicsőség szárnyain a magasba repül vagy pedig a mélységbe süllyeszti a kétségbeesés. A hajó felszedte a horgonyt és távolodott, Dani pedig ott állt a fövenyen egyedül a holmijával. Elindult a sziget belseje felé. Erdőben haladt, úgy döntött, hogy keres egy tisztást és letáborozik.

Elővette az egyetlen varázslatos dolgot, amit otthonról hozott: egy apró, narancssárga töklámpást, ami varázsszóra erős, a naphoz hasonló fényt és meleget áraszt. Leszúrta vándorbotját a földbe és felakasztotta rá a csodálatos lámpást. Mindig így tett, amikor letáborozott egyedül. A fény a gonosz szellemeket és a ragadozókat is távol tartotta. Feltámadt a szél, a lámpás hintázni kezdett, a fénykör elmozdult és Dani egy árnyat vélt felfedezni az erdőben, de mire jobban megnézte volna, az alak eltűnt. Megvonta a vállát… Ha rossz szándékkal közelít bárki vagy bármi, a fény távol tartja. Nyugodtan megvacsorázott, aztán a fejére húzta a takaróját és elaludt. Néha felriadt az erdő zajaira, állatok neszezésére és hangjaira, de nem történt semmi. Amikor a nap felkelt, Dani is talpon volt. Eltette a lámpást a fekete bársonyból készült zsákjába, csinos masnit kötött rá a narancssárga selyemszalagjával, összecsomagolta a holmiját és indult tovább a sziget közepe felé. Ott kell lennie egy régi romnak.

Szerencsére talált egy ösvényt, ami idővel olyan széles lett, hogy egy szekér is elfért volna rajta. Furcsa, kicsi kék virágok nőttek az ösvényen. Dani vigyázott, hogy ne tapossa le őket, inkább a fák között ment. Ki tudja, lehet, hogy a virágok egy tündéré, akit nem lenne jó feldühíteni.

Dani előtt ritkássá váltak a fák, aztán egy tisztásra jutott, ahol egy romos fal állt. Körbejárta és hamar talált egy lejáratot a föld alá. Elővette a töklámpását, meggyújtotta és leindult lefele. Látta a szeme sarkából, hogy mindenféle rémálmokban született árny menekül, a fény elöl, éppen hallotta fájdalmas sikolyaikat is. Megborzongott, de tudta, hogy amíg a lámpás világít, addig nem tudnak vele semmit se kezdeni. Nagyapjának mélyebb értelemben is igaza volt, amikor azt mondta, hogy az olvasáshoz fény kell…

Dani mélyen járt már a föld alatt, azt sem tudta, pontosan merre kell visszamenni. Sajnálta, hogy nem hozott magával krétát vagy fonalat, hogy megjelölje a kifele vezető utat. Végül rábukkant egy teremre, aminek a közepén, egy olvasóállványon egy nagy, bőrbe kötött könyv feküdt. Megbabonázva elindult felé, amikor közel ért nyújtotta a karját, hogy kinyissa…

Ekkor kiabálást hallott, nem tudta, honnan, mintha a falak kiabáltak volna.

– DANI, DANI! Már megint alszol órán! – mondta Marika néni dühösen. Dani jó eszű kisfiú volt, de utálta a nyelvtanórát és néha elaludt. Dani felriadt és egy pillanatra nem tudta, hogy hol van. Az előbb még egy földalatti teremben volt és egy fontos küldetést hajtott végre. Most pedig egy világos, napfényes teremben ül előtte egy dühös, szemüveges nő, körülötte pedig kuncogó gyerekek. Elfintorodott… Nyelvtanóra és elaludt. A szülei megint haragudni fognak rá. Mennyivel jobb volt az álmában, ha folytatódik, akár még egy sárkányt is legyőzhetett volna.

– Bocsánat, Marika néni – mondta, némi bűnbánó hangsúllyal. Aztán úgy tett, mintha odafigyelve oldaná meg a feladatot, de valójában annak az álombeli Daninak a történetét írta le és elképzelte, hogy még milyen kalandokba keveredhet egy ifjú varázsló. Remélte, hogy folytatódhat az álom…

“Neeeee”- sikoltotta Emili, majd felült az ágyban. Zilálva nézett körül. A szobában világos volt. Emili ránézett az órára. “Csak álmodtam”- gondolta, majd összegömbölyödött a takarója alatt. Az éjjeliszekrényen halványan pislogott egy töklámpás alakú illatgyertya.

Jó időbe telt, mire Emili kikelt az ágyból. Nagyot nyújtózott, majd odalépett a szekrényhez. Bár késő őszre járt, még mindig rendkívül meleg volt, így elhatározta, hogy utoljára még felveszi a kedvenc virágmintás ruháját. Miután felöltözött kilépett a kertbe, úgy érezte, hogy egy kis séta jót fog tenni. Lassan lépkedett pántos szandáljában, közben magába szívta a friss levegőt, bőrén érezte a nap melegét. Nagyon szép nap volt.

Hirtelen szélfuvallat érintette meg az arcát. Felemelte tekintetét az égre, ahogy a vadlibák vonultak el felette. Akkor tudatosult benne, hogy a nyárnak vége van, eljött az ősz ideje, s egy pillanatra megborzongott. Tovább sétált, egyre messzebb, és messzebb került a háztól, de nem is figyelt rá, gondolataiba merülve ballagott előre. Hirtelen köd ereszkedett a kertre. Félelem töltötte el Emilit, nem értette, hogy mi történik. Próbált körülnézni, de a köd olyan sűrű lett, hogy semmit sem látott. Nem tudta, merre kell visszamenni a házhoz. Végül úgy döntött, megfordul, és egyenes úton halad visszafelé, akkor nem tévedhet el, hiszen csak a saját kertjében van. Ahogy haladt hidegnek érezte a talajt a lába alatt. Lenézett, és észrevette, hogy mezítláb van. Az avar barna, nedves, és hideg volt a lába alatt. Ekkor érezte csak, hogy fázik, de mégsem tudatosult a fejében, hogy már nincs a lábán a szandálja. Csak némán ballagott előre. Nem sietett, pedig nagyon szeretett volna már hazaérni, és bebújni a meleg ágyba.

A szél egyre erősebben fújt, csapkodni kezdte a fák kopasz ágait. Emili remegve nézett körül. Semmi mást nem hallott, csak a faágak csattogását, a szél süvítését. Ebben a monoton zajban lett figyelmes a kopogásra, mely lassan közeledett felé. Csodálkozva nézte, ahogy egy rozoga szekér közeledik felé, melyen egy idős bácsika ült. Távolról még nem lehetett felismerni, de ahogy a szekér mellé ért, Emili lélegzet visszafojtva állt meg. A szekéren ugyanis az egy éve elhunyt nagypapája ült. A bácsi csendben hajtotta a lovát, oldalra sem nézett. Emili nyújtotta a kezét, szólni akart hozzá, de nem jött hang a torkán, nem emelkedett a keze. Megbénultan állt a hideg földön, mozdulni sem tudott. A szekér lassan elhaladt mellette, és eltűnt a távolban, ahogy jött. Közben lassan oszlani kezdett a köd. A szürkeséget felváltotta a sötét éjszaka, az égen sűrű felhők gyülekeztek. Emlili félve indult újra el. A baglyok huhogása, denevérek csapkodása újra és újra megijesztette. Most már gyorsabban haladt, szinte rohant hazafelé. Teljesen átfázott, a lábai is nagyon fájtak, de nem akart megállni.

Végre megpillantotta a házat. Az ablakon halovány fény pislákolt. Szinte örömmel kezdett el futni a ház felé, mikor megtorpant. Halk nyikorgásra lett figyelmes. Oldalra nézett, és újra földbe gyökerezett a lába. A ház mellett egy rozsdás vasból készült hintát vett észre, melyen egy szőke kislány ült virágmintás ruhában, piros masnival a hajában. Emili bénultan nézte a kislányt. Közelebb akart menni, de a lábai nem engedelmeskedtek. A lányka egy szót sem szólt, rá sem pillantott, csak hintázott. A nyikorgás rettegéssel töltötte el Emili testét. Amikor megérezte, hogy mozdulnak a lábai futni kezdett. Gyorsan távolodott a hintától, ami szépen el is tűnt a távolban. Hazaért.

Belépett a házba, kereste a villanykapcsolót, de nem találta. Sötétben botorkált előre a konyha felé, ahonnan halvány fény szűrődött ki. Kinyitotta az ajtót. Újra rémület lett úrrá a testén. A konyhaasztalnál ugyanis az idős bácsi ült csendben, kezében egy régi mesekönyvet tartott. Emili felismerte a mesét. Egy kicsi fiúról szólt, aki arról álmodott, hogy egyszer hatalmas hajó kapitánya lesz, és meghódítja a tengereket. Kicsi korában imádta ezt a mesét, nagypapája minden este azt olvasta fel neki elalvás előtt. Közelebb lépett az asztalhoz, de a távolság nem csökkent. Ahogy közelített az asztal távolodott tőle, mintha egy végtelen úton járna. Az öreg nem nézett fel, csak némán bámulta a könyvet. Emili szólni akart, de nem jött hang a száján, nyújtotta a kezét, de nem érte el.

Hatalmas csattanásra lett figyelmes, és a hang irányába nézett. A bejárati ajtót csapkodta a szél. Visszafordult az asztalhoz, de a nagyapa már nem volt ott, csak a könyv az asztalon. Emili elindult az ajtó felé. Kilépett a verandára. A sötét éjszakában csak a baglyok hangját, és a szél süvítését lehetett hallani. Lassan lépkedett le a lépcsőn, hátha nagyapja még a közelben van. Megdermedt, mikor valaki megragadta a karját. Remegve nézett oldalra. A kislány állt szorosan mellette, és fogta a kezét. Emili engedett neki, hagyta, hogy vezesse. Együtt mentek kézen fogva a sötét kert irányába. Egyikük sem szólt a másikhoz, meredten néztek előre. Hosszú ideig sétáltak, mikor Emili megállt. Egy hatalmas szakadék tátongott előtte. Elborzasztotta a lába előtti mélység, valósággal reszketett a félelemtől. Majd egy lökést érzett. Rémülten fordult meg, és zuhanás közben még látta, ahogy a kislány halványan elmosolyodik.

“Neeeee”- sikoltotta Emili, majd felült az ágyban. Zilálva nézett körül. A szobában világos volt. Emili ránézett az órára. “Csak álmodtam”- gondolta, majd összegömbölyödött a takarója alatt. Az éjjeliszekrényen halványan pislogott egy töklámpás alakú illatgyertya…

1. szekér
2. hinta
3. töklámpás
4. virág
5. félelem
6. mélység
7. könyv
8. óra
9. hajó
10. masni

Alíz nyögve hajolt le, hogy megnézze, az asztal alatt van-e a távkapcsoló. Mióta a nagymamája beteg lett, ő segített a nagypapájának rendben tartani a lakást. A nagypapája mindig egy határozott, jólelkű ember volt, de a háztartáshoz, takarításhoz, főzéshez nem értett, a felesége nélkül pedig gyámoltalan bácsivá változott. Alíz szülei egy autóbalesetben meghaltak, a nagyszülők nevelték fel. Nagyon szerette a két öreget és aggódott a nagymamájáért. Az orvosok nem sok jóval kecsegtettek, azt mondták, hogy nem lehet megműteni, néhány hete lehet hátra… Alíz szemébe könnyek gyűltek, amikor erre gondolt, de nagypapája előtt mindig vidámnak és tettre késznek kellett mutatnia magát.

A távkapcsoló nem volt az asztal alatt. Alíz nagy sóhajjal kiment a konyhába, hogy piskótát süssön úgy, ahogy a nagymamája tanította. A nagyapja kedvence az eperlekváros piskóta volt. Kinyitotta a hűtőt, hogy kivegye a tojásokat… Csodák csodája oda bújt el a távkapcsoló. Alíz kivette és bevitte a nappaliba tv mellé. A nagypapája a kanapén feküdt, a szemüvege lecsúszott az orráról, a kezében az újság, úgy aludt el ebéd után. Alíz elmosolyodott azon, hogy az öreg megpróbált ma ebédet főzni. Más bosszankodna azon, ha munka után büdös, égett szag fogadná és az edényről az odaégett rizsszemeket kellene súrolnia. Alíz viszont nem bosszankodott, tudta, hogy a nagypapája neki akart ebéddel kedveskedni és megpróbálta a kevéske főzőtudományát összeszedni, hogy tejberizst készítsen.

Alíz visszament a konyhába és elkészítette a piskóta tésztáját, aztán betette a sütőbe. Elővette a táskájából a laptopját, hogy amíg letelik a 20 perces sütési idő, addig megnézze, kapott-e levelet, van-e valami érdekes hír a neten. A munkahelyéről kapott levelet, holnap kilenckor meeting a főnök irodájában… Nem szerette az ilyen megbeszélésüket, általában időpocsékolásnak tartotta. Jobban szeretett a munkájával magányosan foglalkozni, teljesíteni, amire a közvetlen főnöke megérte. Alíz programozó lett, mint az apja. Úgy gondolta, ha azt csinálja, amit ő, akkor közelebb kerülhet hozzá, bár sokan azt a tanácsot adták, csak ezért ne ebbe az irányba tanuljon tovább. Szerencsére tehetségesnek bizonyult, így nem kellett más pályát választania és szerette azt, amit csinált. Az már mindegy volt, hogy csak az apja miatt lett ez a munkája.  

Letelt az idő, Alíz kivette a kész piskótát. Meg kellett várni, amíg kihűl, hogy lekvárt kenjen rá. Bement a szobába megnézni, hogy felébredt-e már a nagypapája, mert szeretett volna porszívózni. Ekkor megcsörrent Alíz telefonja, a nagypapa pedig horkantott és kinyitotta a szemét. Feltolta az orrára a szemüveget és kérdően nézett az unokájára. Alíz kiment a konyhába. Az orvos hívta és nem szerette volna, ha a nagypapája észreveszi a felhőket az arcán. Mindenképp be akartak menni a kórházba kicsit később, de az orvos azt mondta, hogy a nagymamája rosszabbul van és jó lenne, ha azonnal indulnának.

Néhány perc múlva nyugalmat erőltetve az arcára visszament a nappaliba.

– Papa, vedd a kabátod, látogassuk meg a mamát! – mondta az öregnek, azzal kiment az előszobába.

A kórházba negyed óra volt az út autóval. Alíz szótlanul vezetett, a nagypapa az utcát nézegette. Tavasz volt, éppen elkezdtek rügyezni a fák. Az öreg egy réges-régi tavaszra gondolt, amikor először meglátta a fiatal lányt kék ruhában a cukrászda teraszán… Aztán a bálon látta másodjára és felkérte táncolni, később elvette feleségül…

Később azon vette észre magát, hogy a kórházi folyósón baktat Alíz után. Bementek a kórterembe, ahol Alíz nagymamája békésen aludt, ilyenkor nem tűnt betegnek. Az orvos is előkerült néhány perc múlva és megkérte Alízt, hogy menjen vele. Az öreg nem bánta, hpgy mindig Alíz beszél az orvosokkal, ő csak a feleségével szeretett volna lenni. A távolból harangszót hallott, mintha lélekharang lett volna, ami a búcsú idejét jelzi.

Aztán a nagymama felkelt és már nem is a kórteremben voltak, hanem egy tágas, fényes bálteremben, ragyogtak a kristálycsillárok, szólt a zene, gyönyörű keringőt játszott a zenekar. Mindketten újra fiatalok és szépek voltak a legszebb ruhájukban. Táncoltak körbe-körbe, betöltötték a teret, aztán a lánynak mennie kellett… Intett a férfinak, hogy kövesse, ő pedig követte egy lépcsőn felfele…

Alíz visszafele sétált az orvossal a kórterembe. Nincs mit tenni, haldoklik, napjai vannak hátra… Aztán a folyosón meglátták az öreget, ahogy keringőzik magában, boldog, elvarázsolt mosollyal az arcán. Megbabonázva nézték néhány beteg, látogató és nővér társaságában. Néhány pillanat alatt elmúlt a varázslat, a nagypapa összeesett, de olyan puhán omlott a folyosó padlójára, mintha tollpihe lenne. Alíz megértette: ez volt a nagyszülei utolsó tánca.

Káosz kapitány álmosan nézett körül. Feje még elég nehéznek bizonyult, így gyakran vissza is esett az ágyra.

– Már világos van. Fel lehet kelni. De hiába nyöszörgök, anya meg sem mozdul. Talán, ha közelebb mászok, akkor megtalálom a cicit, és még vissza is alhatok. – gondolta, és el is indult megkeresni a kitűzött célt. Törekvése nem maradt sikertelen.

Miután befejezte a reggeli töltődést, már nem is volt álmos. Felugrott, és körbe – körbe táncolt a galériaágyon. Anya próbált volna még aludni, de lehet ilyen zajban?

– Vajon miért nem kelt még fel? – nézett rá a kis kapitány. – Hiszen este csak kétszer ébresztettem fel, hogy szomjas vagyok. Igazán kialhatta volna magát.

Mivel az ébresztés nem volt teljes sikerrel, így más eszközhöz kellett folyamodni. Ahogy hősünk a rácshoz ért, megpillantotta az elemlámpát.

– Hát ez, hogy kerül ide? – gondolta. – Tegnap már egyszer kidobtam – és azzal a lendülettel már repült is ki a lámpa. Hatalmas csattanással ért földet. Anya erre a zajra már kénytelen volt felkelni, de biztos, ami biztos, emberünk még odament hozzá, és a kezét fogva húzta fel, hogy ideje már lemenni.

Ahogy Káosz kapitány lába a földet érte, máris elindult a felfedezőútra. Mint minden reggel, most is le kellett ellenőrizni, hogy minden ott van-e a lakásban, ahol ő este hagyta. Első útja máris a konyha kanapéjához vezetett, ahol hangos sikollyal jelezte, hogy bekapcsolta a nyitva felejtett laptopot.

– Már megint hozzányúltál a géphez! – mondta szigorúan anya, de a kicsi emberke csak nevetve, sikoltva nézett rá. – Na, gyere, akkor öltözzünk át – mondta anya, és elővette a ruhákat. Káosz kapitány természetesen minden öltözésnél ellenáll, így ez ma sem volt másképp. Ahogy anya hívta, ő az ellenkező irányba szaladt, de persze a végén mindig veszít, és a takarón köt ki.

– Cí, de büdös! – mondja nevetve anya, miközben kicserélte a kicsi pelusát. Babócánk közben hangosan nevetett, majd valamiféle babanyelven kezdte el magyarázni, hogy mit álmodott, vagy ideje lenne gyorsabban öltözni, mert neki rengeteg dolga van ám. Ahogy rákerül a tiszta “alsónemű”, máris indult volna tovább, így anya odaadta neki a televízió távkapcsolóját, hátha azzal nyer egy kicsi időt. Öltözködés után a reggeli következett. Mivel volt még a hűtőben egy doboz tojás, így anya a bundás kenyér mellett döntött, amit a kicsi kapitány nagyon szeret. Miközben készült a reggeli, hősünk folyamatosan azon igyekezett, hogy lefoglalja magát, de mindezt úgy, hogy láb alatt legyen. Nehéz úgy valamit csinálni a konyhapultnál, hogy egy apró emberkén folyton át kell lépni, vagy ki kell kerülni, de ez a csöppséget egyáltalán nem zavarta. Még a kenyere elfogyasztása közben is szaladgált, rendezkedett. Beült a játékos kagylóba, és mivel úgy gondolta, hogy kipakolva több hely van benne, így módszeresen minden játékát a földre dobálta.

– Hát te mit csinálsz? – kérdezte tőle anya.

– Nem látod? Pakolok? – nevetett csintalanul kapitány.

– Menjünk inkább tátába – mondta anya, mire a kicsi már ugrott is ki a kagylóból, és leült az ajtó elé, ahol felvette a kabátot, sapkát, és cipőt, majd azonnal kivágtázott az udvarra.

Séta közben rengeteg néni, és bácsi jött szembe az úton. Káosz kapitány mindenkit alaposan megnézett, és mindenkinek integetett mosolyogva. Anya büszkén hallgatta a dicséreteket, amikor az idősek a kicsire néztek. Korábban nem is tudta, hogy milyen az igazi büszkeség, ezt az érzést csak azóta tapasztalta meg, mióta megszületett a gyermeke. Hirtelen felcsendült a templom harangja, jelezve, hogy már tíz óra van. Káosz kapitány segített anyának bevásárolni, és a kosárba pakolni a dolgokat. Néha olyan is belekerült, amit saját fejében gondolt ki, de miután megkérték rá, visszatette őket a polcra, majd megtapsolta magát.

Miután hazaértek, anya megkérte gyermekét, hogy segítsen neki összepakolni, mert ki kell takarítani. Odaguggolt a kagyló mellé, és elkezdett visszapakolni, mire kapitányunk is odaszaladt, és egyesével dobálta vissza a játékokat. Nagyon örült neki, hogy ügyesen csinálta, és nevetve tapsolta meg magát.

– Hol a porszívó? Segítesz idehozni? – kérdezte anya, mire a kicsi már szaladt is be a szobába, és vonszolta maga után a nehéz készüléket. Nagyon szeretett segíteni. Anya sokszor megkapta a jó tanácsot a családtól, hogy nem kellene elkapatni, meg nem lesz annak jó vége, ha minden meg van neki engedve. Mégis, mikor ez az apró ember szívja magába az információt, napról napra ügyesebb, akkor érzi anyuci, hogy jól teszi, amit tesz, és mondhat bárki bármit, ő ezután is úgy fogja nevelni a gyermeket, ahogy eddig. Nem baj, ha káoszban a lakás, ha nincs minden a helyén, mert csak az a lényeg, hogy csemetéje boldog, és kiegyensúlyozott legyen.