Szerencsecsomag

A kiscica már néhány napja a városka parkjában tanyázott. Meleg, augusztusi idő volt, a fekete, borostyánszemű jószág élvezte a szabadságot, a napfényt és azt a néhány falatot, amit az emberektől elkunyerálhatott. Kergette a galambokat, verebeket, rigókat, menekült a kutyák elöl és nem ment ki a park Bermuda-háromszögén kívülre, mert minden oldalon sűrű forgalom fogadta. Megijesztette a zaj, a gyorsan mozgó járművek, így ha véletlenül mégis a park szélén futó járdára tévedt játék közben, akkor ijedten hátra arcot csinált és fejvesztve rohant vissza a bokrok közé, őrült csivitelésre késztetve a verebeket. A kiscica jó eséllyel pályázott a park macskája címre.

Egy forró péntek délutánon a kiscica talált egy érdekes dolgot: egy diót, amivel nagyon jót lehetett játszani és ez teljesen lekötötte a figyelmét. Pofozgatta jobbra, aztán balra, oda-vissza. Aztán a dió bepattant egy sötét helyre, a kiscica pedig utána ugrott.

A fiatalember éppen egy verebet készült lekapni a fényképezőgépével. Még kattintott párat, aztán eltette a gépet a fotóstáskába. A hátizsákja a földön hevert, behúzta a cipzárt gyorsan és a vállára vette. Késésben volt, várta a nagymamája, aki megkérte, hogy vegyen neki pár dolgot. A fiatalember nem sejtette, hogy van egy potyautas a hátizsákjában. A kiscica békésen aludt a sötét és meleg helyen. A dió kergetése kifárasztotta, a hátizsák belsejében pedig talált egy kellemes alvóhelyet. Minden tökéletes volt, egészen addig, amíg a villamos zötykölődése fel nem ébresztette. Ki akart jutni a hátizsákból, de rájött, hogy nincs kiút. Elkezdett kétségbeesetten nyávogni, ami felkeltette a villamos utasainak figyelmét. Lassan mindenki beazonosította a hang forrását: a fiatalember a fekete hátizsákkal és a fotóstáskával… A fiatalember nem gondolta, hogy köze lehet a nyávogáshoz, így ő volt az utolsó, akinek leesett, hogy a hátizsákjából jön a hang. Elvörösödött és leszállt a következő megállónál a temető előtt, pedig még két megállót mennie kellett volna. Levette a hátizsákot, kinyitotta és egy igen mérges fekete, borostyánszemű kismacska nézett vele farkasszemet beletekeredve a nagyinak vett új hajhálóba, és összetépve a nagyi újságját.

−  Nyugi… − mondta a fiatalember a kiscicának. Fogalma se volt, hogy került oda a szerencsecsomag, de szerette volna kibogozni a hajhálóból, aztán majd meglátja, mi lesz. Félig sikerült is néhány mély, vérző karmolás árán, de ekkor a kiscica úgy érezte, hogy ideje meglépni. A rózsaszín hajháló az egyik hátsó lábába és a farkába volt beleakadva, így úgy húzta magával, mint valami zászlót. Berohant a temetőbe, aztán eltűnt a fotótáskás, hátizsákos fiatalember szeme elöl. Őrülten rohant, egyszer csak lábak tömegei között találta magát. Sikerült belefutnia egy temetési menet közepébe, páran döbbenten felsikkantottak. Aztán kikeveredett onnan, kifutott a kapun, egyenesen egy forgalmas kereszteződés közepébe. Óriási szerencséjére nem ütötték el, az autó éppen tudott fékezni. Futott tovább, ami számára egy örökkévalóságnak tűnt, de valójában csak néhány percig tartott. Egy nyugodt mellékutcában talált egy szimpatikus bokrot, összegömbölyödött és elaludt.

Az öreg matematikus lassan ballagott hazafele a kollegája halotti toráról. Azon gondolkozott, hogy milyen gyorsan elszáll az élet és tűnnek el a barátok. Remélte, hogy neki megadatik a lehetőség, hogy lássa felnőni az unokáit. Ahogy baktatott az utcán egy bokor alatt egy fekete kismacskát vett észre és egy rózsaszín hajhálót. Ez a kiscica zavarta meg a temetési menetet… Közelebb ment és lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye. Lehet, hogy nincs otthona, éhes és fáradt, gondolta az öreg matematikus. Amíg élt a felesége, addig mindig volt macska a háznál. Aztán azon kapta magát, hogy az alvó kismacskával a karjában ballag hazafele.

A kiscica arra ébredt, hogy egy puha párnán fekszik és előtte tálkában főtt hús illatozik. Rájött, hogy nagyon éhes, így rávetette magát az ételre. Aztán a mellette lévő vizes tálkából ivott. Csak ezután jutott eszébe, hogy körül kéne nézni. Ekkor belépett a konyhába az öreg matematikus, lehajolt a kiscicához, megsimogatta a fejét.

− Na, te bajkeverő, remélem, jóllaktál. Legyen a neved Szerencse.

A kiscica nem értette, hogy mit mond az ember, de tetszett neki az új hely, a simogató kéz, hamar otthon érezte magát, a kert hasonlított a parkra, de kutyák nem voltak, aminek örült. Valóban szerencsésnek érezhette magát.