Utolsó tánc

Alíz nyögve hajolt le, hogy megnézze, az asztal alatt van-e a távkapcsoló. Mióta a nagymamája beteg lett, ő segített a nagypapájának rendben tartani a lakást. A nagypapája mindig egy határozott, jólelkű ember volt, de a háztartáshoz, takarításhoz, főzéshez nem értett, a felesége nélkül pedig gyámoltalan bácsivá változott. Alíz szülei egy autóbalesetben meghaltak, a nagyszülők nevelték fel. Nagyon szerette a két öreget és aggódott a nagymamájáért. Az orvosok nem sok jóval kecsegtettek, azt mondták, hogy nem lehet megműteni, néhány hete lehet hátra… Alíz szemébe könnyek gyűltek, amikor erre gondolt, de nagypapája előtt mindig vidámnak és tettre késznek kellett mutatnia magát.

A távkapcsoló nem volt az asztal alatt. Alíz nagy sóhajjal kiment a konyhába, hogy piskótát süssön úgy, ahogy a nagymamája tanította. A nagyapja kedvence az eperlekváros piskóta volt. Kinyitotta a hűtőt, hogy kivegye a tojásokat… Csodák csodája oda bújt el a távkapcsoló. Alíz kivette és bevitte a nappaliba tv mellé. A nagypapája a kanapén feküdt, a szemüvege lecsúszott az orráról, a kezében az újság, úgy aludt el ebéd után. Alíz elmosolyodott azon, hogy az öreg megpróbált ma ebédet főzni. Más bosszankodna azon, ha munka után büdös, égett szag fogadná és az edényről az odaégett rizsszemeket kellene súrolnia. Alíz viszont nem bosszankodott, tudta, hogy a nagypapája neki akart ebéddel kedveskedni és megpróbálta a kevéske főzőtudományát összeszedni, hogy tejberizst készítsen.

Alíz visszament a konyhába és elkészítette a piskóta tésztáját, aztán betette a sütőbe. Elővette a táskájából a laptopját, hogy amíg letelik a 20 perces sütési idő, addig megnézze, kapott-e levelet, van-e valami érdekes hír a neten. A munkahelyéről kapott levelet, holnap kilenckor meeting a főnök irodájában… Nem szerette az ilyen megbeszélésüket, általában időpocsékolásnak tartotta. Jobban szeretett a munkájával magányosan foglalkozni, teljesíteni, amire a közvetlen főnöke megérte. Alíz programozó lett, mint az apja. Úgy gondolta, ha azt csinálja, amit ő, akkor közelebb kerülhet hozzá, bár sokan azt a tanácsot adták, csak ezért ne ebbe az irányba tanuljon tovább. Szerencsére tehetségesnek bizonyult, így nem kellett más pályát választania és szerette azt, amit csinált. Az már mindegy volt, hogy csak az apja miatt lett ez a munkája.  

Letelt az idő, Alíz kivette a kész piskótát. Meg kellett várni, amíg kihűl, hogy lekvárt kenjen rá. Bement a szobába megnézni, hogy felébredt-e már a nagypapája, mert szeretett volna porszívózni. Ekkor megcsörrent Alíz telefonja, a nagypapa pedig horkantott és kinyitotta a szemét. Feltolta az orrára a szemüveget és kérdően nézett az unokájára. Alíz kiment a konyhába. Az orvos hívta és nem szerette volna, ha a nagypapája észreveszi a felhőket az arcán. Mindenképp be akartak menni a kórházba kicsit később, de az orvos azt mondta, hogy a nagymamája rosszabbul van és jó lenne, ha azonnal indulnának.

Néhány perc múlva nyugalmat erőltetve az arcára visszament a nappaliba.

– Papa, vedd a kabátod, látogassuk meg a mamát! – mondta az öregnek, azzal kiment az előszobába.

A kórházba negyed óra volt az út autóval. Alíz szótlanul vezetett, a nagypapa az utcát nézegette. Tavasz volt, éppen elkezdtek rügyezni a fák. Az öreg egy réges-régi tavaszra gondolt, amikor először meglátta a fiatal lányt kék ruhában a cukrászda teraszán… Aztán a bálon látta másodjára és felkérte táncolni, később elvette feleségül…

Később azon vette észre magát, hogy a kórházi folyósón baktat Alíz után. Bementek a kórterembe, ahol Alíz nagymamája békésen aludt, ilyenkor nem tűnt betegnek. Az orvos is előkerült néhány perc múlva és megkérte Alízt, hogy menjen vele. Az öreg nem bánta, hpgy mindig Alíz beszél az orvosokkal, ő csak a feleségével szeretett volna lenni. A távolból harangszót hallott, mintha lélekharang lett volna, ami a búcsú idejét jelzi.

Aztán a nagymama felkelt és már nem is a kórteremben voltak, hanem egy tágas, fényes bálteremben, ragyogtak a kristálycsillárok, szólt a zene, gyönyörű keringőt játszott a zenekar. Mindketten újra fiatalok és szépek voltak a legszebb ruhájukban. Táncoltak körbe-körbe, betöltötték a teret, aztán a lánynak mennie kellett… Intett a férfinak, hogy kövesse, ő pedig követte egy lépcsőn felfele…

Alíz visszafele sétált az orvossal a kórterembe. Nincs mit tenni, haldoklik, napjai vannak hátra… Aztán a folyosón meglátták az öreget, ahogy keringőzik magában, boldog, elvarázsolt mosollyal az arcán. Megbabonázva nézték néhány beteg, látogató és nővér társaságában. Néhány pillanat alatt elmúlt a varázslat, a nagypapa összeesett, de olyan puhán omlott a folyosó padlójára, mintha tollpihe lenne. Alíz megértette: ez volt a nagyszülei utolsó tánca.