Álom

“Neeeee”- sikoltotta Emili, majd felült az ágyban. Zilálva nézett körül. A szobában világos volt. Emili ránézett az órára. “Csak álmodtam”- gondolta, majd összegömbölyödött a takarója alatt. Az éjjeliszekrényen halványan pislogott egy töklámpás alakú illatgyertya.

Jó időbe telt, mire Emili kikelt az ágyból. Nagyot nyújtózott, majd odalépett a szekrényhez. Bár késő őszre járt, még mindig rendkívül meleg volt, így elhatározta, hogy utoljára még felveszi a kedvenc virágmintás ruháját. Miután felöltözött kilépett a kertbe, úgy érezte, hogy egy kis séta jót fog tenni. Lassan lépkedett pántos szandáljában, közben magába szívta a friss levegőt, bőrén érezte a nap melegét. Nagyon szép nap volt.

Hirtelen szélfuvallat érintette meg az arcát. Felemelte tekintetét az égre, ahogy a vadlibák vonultak el felette. Akkor tudatosult benne, hogy a nyárnak vége van, eljött az ősz ideje, s egy pillanatra megborzongott. Tovább sétált, egyre messzebb, és messzebb került a háztól, de nem is figyelt rá, gondolataiba merülve ballagott előre. Hirtelen köd ereszkedett a kertre. Félelem töltötte el Emilit, nem értette, hogy mi történik. Próbált körülnézni, de a köd olyan sűrű lett, hogy semmit sem látott. Nem tudta, merre kell visszamenni a házhoz. Végül úgy döntött, megfordul, és egyenes úton halad visszafelé, akkor nem tévedhet el, hiszen csak a saját kertjében van. Ahogy haladt hidegnek érezte a talajt a lába alatt. Lenézett, és észrevette, hogy mezítláb van. Az avar barna, nedves, és hideg volt a lába alatt. Ekkor érezte csak, hogy fázik, de mégsem tudatosult a fejében, hogy már nincs a lábán a szandálja. Csak némán ballagott előre. Nem sietett, pedig nagyon szeretett volna már hazaérni, és bebújni a meleg ágyba.

A szél egyre erősebben fújt, csapkodni kezdte a fák kopasz ágait. Emili remegve nézett körül. Semmi mást nem hallott, csak a faágak csattogását, a szél süvítését. Ebben a monoton zajban lett figyelmes a kopogásra, mely lassan közeledett felé. Csodálkozva nézte, ahogy egy rozoga szekér közeledik felé, melyen egy idős bácsika ült. Távolról még nem lehetett felismerni, de ahogy a szekér mellé ért, Emili lélegzet visszafojtva állt meg. A szekéren ugyanis az egy éve elhunyt nagypapája ült. A bácsi csendben hajtotta a lovát, oldalra sem nézett. Emili nyújtotta a kezét, szólni akart hozzá, de nem jött hang a torkán, nem emelkedett a keze. Megbénultan állt a hideg földön, mozdulni sem tudott. A szekér lassan elhaladt mellette, és eltűnt a távolban, ahogy jött. Közben lassan oszlani kezdett a köd. A szürkeséget felváltotta a sötét éjszaka, az égen sűrű felhők gyülekeztek. Emlili félve indult újra el. A baglyok huhogása, denevérek csapkodása újra és újra megijesztette. Most már gyorsabban haladt, szinte rohant hazafelé. Teljesen átfázott, a lábai is nagyon fájtak, de nem akart megállni.

Végre megpillantotta a házat. Az ablakon halovány fény pislákolt. Szinte örömmel kezdett el futni a ház felé, mikor megtorpant. Halk nyikorgásra lett figyelmes. Oldalra nézett, és újra földbe gyökerezett a lába. A ház mellett egy rozsdás vasból készült hintát vett észre, melyen egy szőke kislány ült virágmintás ruhában, piros masnival a hajában. Emili bénultan nézte a kislányt. Közelebb akart menni, de a lábai nem engedelmeskedtek. A lányka egy szót sem szólt, rá sem pillantott, csak hintázott. A nyikorgás rettegéssel töltötte el Emili testét. Amikor megérezte, hogy mozdulnak a lábai futni kezdett. Gyorsan távolodott a hintától, ami szépen el is tűnt a távolban. Hazaért.

Belépett a házba, kereste a villanykapcsolót, de nem találta. Sötétben botorkált előre a konyha felé, ahonnan halvány fény szűrődött ki. Kinyitotta az ajtót. Újra rémület lett úrrá a testén. A konyhaasztalnál ugyanis az idős bácsi ült csendben, kezében egy régi mesekönyvet tartott. Emili felismerte a mesét. Egy kicsi fiúról szólt, aki arról álmodott, hogy egyszer hatalmas hajó kapitánya lesz, és meghódítja a tengereket. Kicsi korában imádta ezt a mesét, nagypapája minden este azt olvasta fel neki elalvás előtt. Közelebb lépett az asztalhoz, de a távolság nem csökkent. Ahogy közelített az asztal távolodott tőle, mintha egy végtelen úton járna. Az öreg nem nézett fel, csak némán bámulta a könyvet. Emili szólni akart, de nem jött hang a száján, nyújtotta a kezét, de nem érte el.

Hatalmas csattanásra lett figyelmes, és a hang irányába nézett. A bejárati ajtót csapkodta a szél. Visszafordult az asztalhoz, de a nagyapa már nem volt ott, csak a könyv az asztalon. Emili elindult az ajtó felé. Kilépett a verandára. A sötét éjszakában csak a baglyok hangját, és a szél süvítését lehetett hallani. Lassan lépkedett le a lépcsőn, hátha nagyapja még a közelben van. Megdermedt, mikor valaki megragadta a karját. Remegve nézett oldalra. A kislány állt szorosan mellette, és fogta a kezét. Emili engedett neki, hagyta, hogy vezesse. Együtt mentek kézen fogva a sötét kert irányába. Egyikük sem szólt a másikhoz, meredten néztek előre. Hosszú ideig sétáltak, mikor Emili megállt. Egy hatalmas szakadék tátongott előtte. Elborzasztotta a lába előtti mélység, valósággal reszketett a félelemtől. Majd egy lökést érzett. Rémülten fordult meg, és zuhanás közben még látta, ahogy a kislány halványan elmosolyodik.

“Neeeee”- sikoltotta Emili, majd felült az ágyban. Zilálva nézett körül. A szobában világos volt. Emili ránézett az órára. “Csak álmodtam”- gondolta, majd összegömbölyödött a takarója alatt. Az éjjeliszekrényen halványan pislogott egy töklámpás alakú illatgyertya…