Tim száguldva sietett az apja irodája felé. Élvezte, hogy a hatalmas forgalomban neki nem kell ott rostokolnia az autók tömkelegében, mert az új járgányával bátran előzhetett két álló gépjármű között is. Büszkeség töltötte el, ahogy a kezével megsimogatta a biciklije kormányát, amit egy 10-es Miche országúti fogaskoszorúval láttak el, így nem volt nehéz még a mozgó autókat sem lehagyni.
Pár perc alatt ott is volt a toronyház bejáratánál, és egy vastag acéllánccal a kerékpár-megőrzőhöz lakatolta legújabb kedvencét. Még vetett rá egy utolsó pillantást, majd a portásnak odaintve besétált az épületbe.
Az apja a legfelső emeleten dolgozott génmanipulációs cég vezérigazgatójaként. Ez abból állt, hogy egész nagyon elfoglalt volt. Meetingekre hivatkozva nem vette fel a telefont a családtagjainak, pedig a valóságban a legtöbb időt az orchideáival foglalkozott. A felesége kezdetben a titkárnőkre gyanakodott, de egy virágkarnevál alkalmával rájött, férjének elvetemültebb hobbija van: a Hochsteffer-orchidea. Erről a virágról azt érdemes tudni a gyönyörű sárga színén kívül, hogy Európa legritkább orchideája. Tim apja pedig elhatározta, hogy hasonló orchideák DNS-éből saját maga fog előállítani egy Hochsteffert. A családjával együtt töltött idő is bizonyította: még nem járt sikerrel.
– Apa? – nyitott be hozzá Tim.
Semmi választ nem kapott, az apja teljes mértékben belemélyedt az ablakpárkányokon nyíló virágok tanulmányozásába, ezért fogta magát és leült az íróasztal sarkára. Az apja nem szerette, ha nem a megfelelőképp viselkedik. Tisztességesen le kellett volna ülnie a tárgyaló egyik foteljébe, és megvárni, míg végre figyelmet szentelnek az érkezésének. Ő viszont nem egy drágalátos ügyfél, hanem a saját fia, akivel foglalkoznia illene!
Unalmában most is végigpásztázta, miket tart az apja az asztalán. A hivatalos iratokon kívül volt még egy határidő napló, egy fából faragott szobor, ami úgy nézett ki, mint a Trójai Faló, egy képkeret, amely az esküvői fotójukat rejtette és egy könyv. Tim érdeklődve felvette, mit olvashat a faterja. Kurt Vonneguttól a Macskabölcső. Tim, mint értelmiségi fia, ha nem is szeretett olvasni, nagyjából elég jól eltájékozódott az irodalom útvesztőjében. Az író neve egyáltalán nem csengett ismeretlenül a számára, sőt még a könyvről is hallott ezt-azt. A fiú próbálja elképzelni, apja miért éppen ezt a könyvet olvassa. Köze lehet a virághoz, vagy a még meg nem történt felfedezéséhez? Remélte, nem…
– Tim? – végre a vezérigazgató megfordult, és meglátta a várakozó fiát. – Mit keresel az asztalomon?
– Szia, apa! – ugrott le a fiú. – Kellene egy kis lóvé!
– Már megint! – dühöngött a férfi. – Te csak pénzt kunyerálni jössz hozzám!
– Ha már te nem jössz haza, így muszáj nekem idejönni – vont vállat Tim.
– Takarodj! – ordította az apja.
Megszokott volt közöttük, hogy a férfi közömbösségét a fiú szemtelenséggel fogadta, mire a férfi azon nyomban feldühödött, és ordibálni kezdett. Persze, miután lenyugodott, emészteni kezdte a bűntudat és olyankor még a csillagokat is megvette volna a fia számára.
– Mire kell?
Tim nem akarta elmondani, hogy lassan itt az anyák napja és az anyjának a születésnapja is, amire kinézett egy arany dobókocka formájú fülbevalót, de nem volt meg hozzá a teljes összeg. Igaz, azért nem, mert a számokat apró gyémántokkal tették rájuk.
– Mit veszel anya születésnapjára? – kérdezett inkább vissza a fiú.
– Tessék? – az apja természetesen idén is elfelejtette a neje közelgő születésnapját. A titkárnője biztosan emlékezett rá, minden évben vett helyette valamit, aminek az asszony sosem örült. A tavalyi intarziás kávédarálót például a fején törte össze. – Meglepetés…
– Megint elfelejtetted, igaz? – sóhajtott fel Tim. – Gondolom, Clara ismét vesz valami meséset…
– Ne légy ilyen! – csattant fel a férfi.
– Apa, te egyáltalán szeretsz minket? – kérdezte szomorúan a fiú, majd köszönés nélkül kiviharzott az irodából. Az apja nem is próbálta visszatartani. Fogadni mert volna, hogy amint becsukódott mögötte az ajtó, vissza is fordult azokhoz az átkozott virágokhoz. Egy könnycsepp hullott ki a szeméből. Nem sírhat, ő ehhez már nagy! Dühösen megtörölte a szemét, majd felpattanva a biciklijére elhajtott. Most gyűlölte ezt a kerékpárt. Apja vette neki, egy veszekedésük után engesztelésképp. De neki nem ilyenekre volt szüksége. Ő a szeretetére, a figyelmére vágyott. Ehelyett az apja szíve olyan hideg volt vele, mint egy hatalmas jéghegy.
Tim elengedte a kormányt, kitárta a karját, és teljes torokból kiáltani kezdett. Olyan volt, mint egy farkasüvöltés, mely riadalmat kelt a sötét éjszakában. Behunyta a szemét, és már nem érdekelte, mi van előtte, csak tekert és tekert, amíg bírt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: