Tizedelő

Az ajtó hangos csattanással csukódott be a zilált külsejű lány mögött. Kibújt vékony, rózsaszín dzsekijéből, felakasztotta az egyetlen üres fogasra a kabáttartón. Tornacipőjéből kibújt, majd egyenes háttal előrehajolva tette a helyére.

– Szia, drágám! – hallotta a nappaliból anyja hangját, miután a porszívó hangja elcsendesedett.

Nem viszonozta a köszönést, mert gyűlölt átordítani az egész lakáson, inkább az előszobában hagyva a sporttáskáját, keresztülszökellt a folyosón.

– Szia, Flóra – köszönt ismételten az anyja, miután nem hallotta a lánya elmaradt üdvözlését. – Milyen volt a balett óra?

– Szar… – fancsalodott el a lány arca.

– Azt hittem, szeretsz táncra járni…

– Így is volt… Amíg Emese tartotta az órákat. Viszont Feri bácsi állandóan elviselhetetlenül büdös. Ráadásul perverz is, és minden egyes alkalommal valami elbagatellizált indokkal ott liheg a nyakunkba. Na, mindegy, elviselem, ha ez muszáj ahhoz, hogy balettozhassak.

– Holnap beszélek vele…

– Á, hagyd csak! – legyintett lemondóan a lány. – Mi lesz vacsorára?

– Találtam még a hűtőben egy doboz tojást, és azt fogom kirántani, ha megfelel neked.

Nem szerette a rántottát, de tisztában volt azzal, hogy pénzszűkében vannak most, hogy a kisöccse is elkezdte az iskolát, miközben ő is balettiskolát váltott. Eddig csak hobbi-szinten táncolt, viszont a tanárai szerint isten adta tehetség, akinek a profik között a helye. Ezért az ő tanácsukra hallgatva és a szülei támogatásával beiratkozott az ország leghíresebb és ezáltal legdrágább intézetébe, ahová egy több fordulós felvételi után be is jutott. Csak hát azzal nem számolt, hogy ez milyen anyagi vonzattal jár.

– Addig a szobámba leszek – tért ki a válasz elől.

Beérve a szobájába, neki dőlt a becsukott ajtónak. Fáradt volt, valami ízletes, könnyű vacsorára vágyott, nem pedig a megszokott, unalmas tojásdiétára, de ezt a vágyát nem oszthatta meg az anyjával. Biztosra vette, hogy a takarítást is félbehagyná, csak hogy a leendő sztár balerina lánya kedvében járjon. Az megint más kérdés lett volna, hogy miből vásárolt volna. A téli fűtésre összekuporgatott tartalékpénzből? A minden fillérig előre kiszámolt konyhapénzből? Ha most finomat ennének, utána néhány hétig biztosan koplalna az egész család. Ezt pedig ő nem akarná!

Hogy bűntudatát elnyomja, felvette az íróasztaláról a hifi távkapcsolóját, és a lehető leghangosabban elindította az orosz Hacsaturján Harang szimfóniáját, és leült a laptopja elé, hogy elmerüljön egy gondtalan virtuális világba.  

1. büdös
2. tánc
3. bácsi
4. távkapcsoló
5. porszívó
6. lakás
7. laptop
8. tojás
9. tanács
10. harang

Dr. David Adams az orvosi szobában ült, mikor megszólalt a hangosbemondó:

– Dr. Adams-et várják a sürgősségire! Dr. Adams-et várják a sürgősségire!

A férfi letette az aktákat, majd sztetoszkópját a nyakába akasztva kirohant a szobából. A folyosón izgatott sürgés-forgás fogadta. Egy baleset áldozatait hozták be a kórházba.

– Mi történt? – kérdezte.

– Egy autós elaludt vezetés közben, és egy kereszteződésben a villamossínekre hajtott. A villamosvezető már nem tehetett semmit, nem tudta elkerülni az ütközést. – felelte a mentőápoló.

– Hány sérült van?

– Három! –felelte a mentőápoló. – Egy házaspár, és egy gyermek. Az anya, és a gyermek jól vannak, viszont a férfi súlyos belső sérüléseket szenvedett.

– Rendben, vigyük az egyes kezelőbe! – intézkedett az orvos.

A kezelőben Dr. Adams előírta a vizsgálatokat, majd az eredmények tükrében, azonnali sürgős műtétet rendelt el, melyet ő maga végzett. A több mint 4 órás életmentő beavatkozás után fáradtan rogyott le a betegszoba kanapéjára.

– Minden rendben? – kérdezte egy nővérke.

– Igen, persze. – válaszolt az orvos. – Csak kimerítő volt ez a műtét, de szerencsére erős szervezet, rendbe fog jönni. A család többi tagja hogy van?

– Az anya megfigyelésre felkerült a belgyógyászatra, a kisgyermeket pedig a gyermekosztályon helyeztük el. Mindketten stabil állapotban vannak. – tájékoztatta az orvost a nővérke.

Hazafelé David még mindig a baleseten gondolkozott, bár sok ilyen esettel találkozott már, mégis mindig megrendült. Ám ahogy hazaért, azonnal el tudta engedni ezeket a gondolatokat, mert kislánya szaladt elé, hatalmasra tárt karokkal.

– Papa, papa, végre megjöttél! – kiáltotta Liza. – Képzeld a nagymama megígérte, hogy a hétvégén kapok egy kiscicát! – újságolta a hírt boldogan a kislány.

– Nahát, ez remek hír! – mondta David. – A nagyinál majd megkeressük a papa régi fotóstáskáját, amit a temetés után felvittünk a padlásra. Biztosan lesz még benne pár használható film, és megvan még a fényképezőgép is. Majd rengeteg képet csinálunk a családról, és a cicáról is.

A hétvégén David szabad volt, így el is indultak az édesanyjához, ahogy azt már hetekkel korábban leegyeztették. Liza nagyon izgatott volt, hogy láthatja a nagyit, és persze a beígért cicát is nagyon várta már.

Az ajtóban egy hajhálós, idős hölgy várta őket. Boldogan megölelte gyermekét, menyét, és kicsi unokáját.

– Hol a cica, mami? – kérdezte Liza türelmetlenül.

– Ne félj, kincsem, megvan a cica. – mondta kedvesem Paula néni. – De előbb gyertek beljebb. Az idén rengeteg dió termett, sütöttem finom bejglit, meg diós-rácsost. Tudom, hogy szeretitek.

Mindannyian asztalhoz ültek, majd mikor elfogyott a sütemény, együtt mentek fel a padlásra, hogy megkeressék a papa fotóstáskáját. Rengeteg régi tárgy volt ott, és előkerült egy újság is, amelyben sok évvel ezelőtt publikált a matematikus papa egy tanulmányt a Bermuda-háromszögről. David arcán egy apró könnycsepp gördült végig, ahogy az újságot nézte.

Még akkor is az emlékeibe merült, mikor már a kertben ülve azt figyelték, hogyan játszik Liza az új kis barátjával, akit Micusnak nevezett el.

A kiscica már néhány napja a városka parkjában tanyázott. Meleg, augusztusi idő volt, a fekete, borostyánszemű jószág élvezte a szabadságot, a napfényt és azt a néhány falatot, amit az emberektől elkunyerálhatott. Kergette a galambokat, verebeket, rigókat, menekült a kutyák elöl és nem ment ki a park Bermuda-háromszögén kívülre, mert minden oldalon sűrű forgalom fogadta. Megijesztette a zaj, a gyorsan mozgó járművek, így ha véletlenül mégis a park szélén futó járdára tévedt játék közben, akkor ijedten hátra arcot csinált és fejvesztve rohant vissza a bokrok közé, őrült csivitelésre késztetve a verebeket. A kiscica jó eséllyel pályázott a park macskája címre.

Egy forró péntek délutánon a kiscica talált egy érdekes dolgot: egy diót, amivel nagyon jót lehetett játszani és ez teljesen lekötötte a figyelmét. Pofozgatta jobbra, aztán balra, oda-vissza. Aztán a dió bepattant egy sötét helyre, a kiscica pedig utána ugrott.

A fiatalember éppen egy verebet készült lekapni a fényképezőgépével. Még kattintott párat, aztán eltette a gépet a fotóstáskába. A hátizsákja a földön hevert, behúzta a cipzárt gyorsan és a vállára vette. Késésben volt, várta a nagymamája, aki megkérte, hogy vegyen neki pár dolgot. A fiatalember nem sejtette, hogy van egy potyautas a hátizsákjában. A kiscica békésen aludt a sötét és meleg helyen. A dió kergetése kifárasztotta, a hátizsák belsejében pedig talált egy kellemes alvóhelyet. Minden tökéletes volt, egészen addig, amíg a villamos zötykölődése fel nem ébresztette. Ki akart jutni a hátizsákból, de rájött, hogy nincs kiút. Elkezdett kétségbeesetten nyávogni, ami felkeltette a villamos utasainak figyelmét. Lassan mindenki beazonosította a hang forrását: a fiatalember a fekete hátizsákkal és a fotóstáskával… A fiatalember nem gondolta, hogy köze lehet a nyávogáshoz, így ő volt az utolsó, akinek leesett, hogy a hátizsákjából jön a hang. Elvörösödött és leszállt a következő megállónál a temető előtt, pedig még két megállót mennie kellett volna. Levette a hátizsákot, kinyitotta és egy igen mérges fekete, borostyánszemű kismacska nézett vele farkasszemet beletekeredve a nagyinak vett új hajhálóba, és összetépve a nagyi újságját.

−  Nyugi… − mondta a fiatalember a kiscicának. Fogalma se volt, hogy került oda a szerencsecsomag, de szerette volna kibogozni a hajhálóból, aztán majd meglátja, mi lesz. Félig sikerült is néhány mély, vérző karmolás árán, de ekkor a kiscica úgy érezte, hogy ideje meglépni. A rózsaszín hajháló az egyik hátsó lábába és a farkába volt beleakadva, így úgy húzta magával, mint valami zászlót. Berohant a temetőbe, aztán eltűnt a fotótáskás, hátizsákos fiatalember szeme elöl. Őrülten rohant, egyszer csak lábak tömegei között találta magát. Sikerült belefutnia egy temetési menet közepébe, páran döbbenten felsikkantottak. Aztán kikeveredett onnan, kifutott a kapun, egyenesen egy forgalmas kereszteződés közepébe. Óriási szerencséjére nem ütötték el, az autó éppen tudott fékezni. Futott tovább, ami számára egy örökkévalóságnak tűnt, de valójában csak néhány percig tartott. Egy nyugodt mellékutcában talált egy szimpatikus bokrot, összegömbölyödött és elaludt.

Az öreg matematikus lassan ballagott hazafele a kollegája halotti toráról. Azon gondolkozott, hogy milyen gyorsan elszáll az élet és tűnnek el a barátok. Remélte, hogy neki megadatik a lehetőség, hogy lássa felnőni az unokáit. Ahogy baktatott az utcán egy bokor alatt egy fekete kismacskát vett észre és egy rózsaszín hajhálót. Ez a kiscica zavarta meg a temetési menetet… Közelebb ment és lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye. Lehet, hogy nincs otthona, éhes és fáradt, gondolta az öreg matematikus. Amíg élt a felesége, addig mindig volt macska a háznál. Aztán azon kapta magát, hogy az alvó kismacskával a karjában ballag hazafele.

A kiscica arra ébredt, hogy egy puha párnán fekszik és előtte tálkában főtt hús illatozik. Rájött, hogy nagyon éhes, így rávetette magát az ételre. Aztán a mellette lévő vizes tálkából ivott. Csak ezután jutott eszébe, hogy körül kéne nézni. Ekkor belépett a konyhába az öreg matematikus, lehajolt a kiscicához, megsimogatta a fejét.

− Na, te bajkeverő, remélem, jóllaktál. Legyen a neved Szerencse.

A kiscica nem értette, hogy mit mond az ember, de tetszett neki az új hely, a simogató kéz, hamar otthon érezte magát, a kert hasonlított a parkra, de kutyák nem voltak, aminek örült. Valóban szerencsésnek érezhette magát.

A temetés alatt végig szemerkélt az eső. Főszereplőnk ott állt magányosan a zárt koporsó mellett, mint a halott egyetlen élő rokona. Pedig ott volt még a nagynénje is, de ő a kántor mellett állt és énekelt. Amitől viszont a férfi szíve még inkább összefacsarodott, mert a hang ugyanúgy csengett, mint az ő szeretett dédnagymamájáé, aki ott feküdt előtte a fadeszka alatt kisminkelve, gyönyörű ruhában, de már átadva magát az elmúlásnak. Éppen emiatt nem szerette volna, ha nyitva hagyják a koporsót a ravatalon. Nem arra a sárgás-zöld arcra szeretett volna emlékezni, amilyen most már, hanem arra a szeretett arcra, ami mindig mosolyogva nézett fel rá.

Boszorkányos zöld szemében mindig szeretet és megértés sugárzott, ahogy az emberekre nézett. Arcáról sosem tűnt el az a kedves, mindentudó mosoly, amely az egész életét leírta. A sok-sok nehézség ellenére is tudott örülni az életnek, meglátta a szépséget, és nem sokáig ült a bánat medrében, mindig talpra állt, és segített másoknak is kikeveredni a bajból.

Szeretett ott ülni a konyhaasztalánál, és elmerülni a dédi figyelésében. Már 10 évesen majdnem magasabb volt az idős asszonynál, aki még otthon is élre vasalt fehér blúzt és vastag szövetszoknyát viselt, míg gyér, ősz haját régi hajtűkkel és szakadt hajhálóval balerinakontyba kötötte. Ilyenkor mindig valami finomsággal kedveskedett unokájának, s míg a tűzhelynél tett-vett, addig ő a kezére támaszkodva figyelte és azon gondolkodott, hogy ő is olyan nagyember lesz, mint a matematikus nagyapja. A számok világa viszont nem vonzotta, helyette a természet, az utazások és a rejtélyek. Abban az időben, amikor ott ült és csak álmodozásból állt a nyara, keze ügyébe került egy áltudományos írás a Bermuda-háromszög rejtélyéről. Igaz, hogy már akkor megcáfolták az összes felhozott teóriát, de azok még nem jutottak el a kisfiú füléig, a gyermeki fantázia már vadregényes tájakra repítette gondolatban, és már látta is maga előtt, milyen csodás felfedező lesz ő, aki rájött a háromszög titkára.

Gondolataiból egy későn érkező gyászoló rántotta vissza. Egy fiatal, szőke hajú nő volt, hatalmas sötétített napszemüvegben. Nem nézett senkire és nem is ment oda senkihez. A lehető legtávolabb állt meg a többiektől, mint egy kísértet, de a tekintetét le nem vette volna a férfiről. Legalábbis ő így érezte, mert a szemüveg mögött semmi sem látszódott a nő szeméből. Tudatosan nem nézett felé, mégis belül minden idegszálával őt figyelte. Azok után, ahogy 10 évvel ezelőtt elváltak, nem hitte volna, hogy újra látja. Legalábbis itt nem… Bár sejthette volna, hiszen a dédi szinte az ő nagymamája is volt. Hozzá menekült, amikor az apja részegen jött haza, vagy amikor az anyja lelki fájdalmában begyógyszerezte magát. Ők maguk is a dédinél találkoztak először.

Akkor is ott ült a damasztabrosszal leterített asztalnál, és újságot olvasott, míg kedves dédije diót pucolt egy tepsi süteménybe. Ezt az idilli képet zavarta meg a fiatal lány jelenléte. Egy ócska, ütött-kopott fotóstáskát cipelt, ami nyávogott. A mai napig emlékszik, mennyire murisnak találta a nyávogó táskát, holott jól tudta, mit rejt: egy kiscicát. Az emlékre a búcsúztató kellős közepén elmosolyodott. Hangulatváltozását senki nem vette észre, kivéve a nőt, aki ugyanarra gondolhatott, mert amint lehetett, odament hozzá.

– Szia! Részvétem!

– Köszönöm! – szándékosan nem nézett rá a férfi. – Nem gondoltam, hogy eljössz.

– Nagyon szerettem Annus nénit…

– Tudom. De azt hittem…

– Azt hitted, még mindig olyan szívtelen és gátlástalan vagyok, mint akkor?

– Miért? Már nem? – a hangjából csak úgy sütött a múltbéli fájdalom, sértettség.

A kiscica összehozta őket gyerekként, dédi otthona pedig helyet adott érzelmeik kivirágozásának, ezért nem volt senki számára meglepő, hogy a két fiatal egymásba szeretett. Mindenki azt hitte, hogy szerelmesek egymásba, hiszen együtt töltötték a szabadidejüket, közös hobbikat kerestek, iskola után együtt tanultak. A fiú valóban többet érzett szimpla barátságnál, viszont a lány viselkedése nem erősítette meg. Bizonytalanságban tartotta, amit egyre nehezebben tudott elviselni. Ezért egyszer hazafelé a villamoson a fülébe súgta, hogy szereti. A lány elmosolyodott, majd nevetve cuppanós puszit nyomott az arcára, de nem szólt semmit. Azt hitte, ezzel a cselekedettel viszonozta a vallomását. Boldogságában – férfi létére – elpirult, és megragadta szerelme kezét, aki viszonzásul megszorította az övét.

– Gyere! – húzta le a villamosról újdonsült barátját, és egy gyönyörű délutánt töltöttek együtt a városligetben. Csókolóztak, vattacukrot eszegettek, beszélgettek és nevetgéltek. Minden csodálatos volt, amíg a hazafelé vezető kereszteződéshez nem értek. Ott búcsúzóul megcsókolták egymást, mintha soha többé nem csókolhatnák meg a másikat.

– Ne keress többet! – mondta végül a lány, és hátra sem nézve magára hagyta. Soha többé nem ment Annus nénihez, a férfi sem kereste többé.

Most pedig itt áll előtte, mint aki mindezt megbánta.

– Szerettelek, de megijedtem – magyarázkodott volna a nő.

– Mitől?

– Attól, hogy engem valóban lehet-e szeretni. Attól, hogy őszintén, tiszta szívből szeretlek. Attól, hogy később nem leszek képes elengedni, de nekem mennem kellett. Attól, hogy csak mentsvárat látok benned, és tőled várom a segítséget. Mindenképp ki kellett szakadnom abból a közegből.

– És sikerült?

– Azt hittem, igen… – nevetett fel szomorúan a nő. – De a valóságban nem. Sajnálom!

– Én is… – fordult a férfi a többi részvétet kívánó felé magára hagyva a nőt. Most rajta volt a sor, hogy ne nézzen vissza rá.

1. hajháló
2. temetés
3. kiscica
4. villamos
5. Bermuda-háromszög
6. fotóstáska
7. matematikus
8. dió
9. kereszteződés
10. újság